Jogom van ahhoz, hogy szarul legyek. Pont.

Alapjáraton optimista embernek tartom magam.

A nehéz helyzetekben is igyekszem keresni, hogy vajon mit kell megtanulnom belőle, mi miatt válik az adott tapasztalás később majd hasznomra.

Vannak technikáim a feszültség levezetésére, a sírásból nevetésre váltásra, a remény felélesztésére, az erőm és a teremtő energiáim csodálatos módon való újratermelésére.

Társas lények vagyunk, akárhogy is vesszük. Vannak introvertáltak, akik valamivel könnyebben viselik a jelen helyzetet és vannak az extrók (jómagam is ezt a tábort erősítem, méghozzá a durvábbik fajtából), akinek lételeme a közösségi élet, a társaság, a megnyilatkozási és kinyilatkozási lehetőség. Szerencsére rátaláltam arra a szakmára, ahol ezt a vágyamat nem csupán öncélú magamutogatásként élhetem meg, hanem segíthetek és inspirálhatok vele.

Tréner vagyok.

Szívvel-lélekkel, minden sejtemmel.

A trénerség nemcsak egy szakma a számomra. Egy új út, önmagam meglelése, állandó változás és fejlődés, ahol mindazzal, ami vagyok, hozzájárulhatok mások fejlődéséhez, felismeréseihez is.

Arról akartam írni, hogy nehezen viseltem ezt a helyzetet.

Pedig mindenen túl vagyok. Minden kis pozitív hozadékát látom, tapasztalom és értékelem is ennek a karanténban vergődő világnak.

Csodálatos, hogy a Föld lélegzetvételhez jutott. Fantasztikus, hogy megpihenhetünk a rohanó világtól, hogy többet látjuk a családtagjainkat. Nagyon izgalmas önmagunk megfigyelése, a befelé fordulás, a lelkünk rendbe rakása.

Viszont egyet (a sok millió másik mellett) megtanultam a tréneri munka során. A változás csak akkor következik be, amikor a döntést önként hozzuk meg. Miért is van a tréningeknek más hatásuk a motivációs előadásokhoz képest? Mert a motivációs előadásokon hallhatjuk valaki élettörténetét, elgondolkozunk rajta, megérint bennünket. De a mi életünkben ezáltal vajmi kevés változás lesz. A tréningeken a résztvevők dolgoznak. A jó tréner felismeréshez juttatja a résztvevőt, nem adja a szájába a tutit. Hiszen csak akkor lesz igazán az övé. Akkor tud elkezdeni vele dolgozni, építkezni belőle.

Ez a gondolat jutott eszembe, amikor elkezdtem azt boncolgatni, hogy miért vagyok szarul egy olyan helyzetben, ahol adott a személyes fejlődés, az önmagammal való foglalkozás lehetősége.

Mert nem én választottam.

Nem én döntöttem úgy, hogy elvonulok a világtól egy időre, hogy ennek itt az ideje. Nem volt választási lehetőségem. Ránk kényszerítettek egy (SPOILER!) biológiai háborút vagy tömegmészárlást, kinek hogy tetszik, és ebben kellene boldogulnunk (boldognak lennünk?).

Megpróbáltam. Az lett az eredménye, hogy kezdtem eltűnni. Az életkedvem, a vidámságom, az optimizmusom, a változásért és változatosságért, valamint a szabadságért kiáltó lelkem.

Nem fogok színlelni. Nem fogok teljes delíriumban, mosolyogva hazudni a világnak és főleg magamnak, hogy jól vagyok, hogy jó ez így nekem.

Mert nem jó. Nem vagyok önmagam. Nem lehetek önmagam.

Nem vagyok jól, és ezt megélem, kimondom, kiordítom magamból.

Mert jogom van hozzá.

Mert ezt érzem.

Aztán leértem. Egészen az aljára. Hogy minek? Hát a saját kis poklomnak. Mert megértettem, hogy ehhez jogom van. Jogom van a rossz állapotaimhoz éppúgy, mint a legjobbakhoz.

Mint a Főnix, ami öngyulladással elpusztítja magát, majd a hamvaiból újjáéled. A személyiségtípusomból következően ez nálam naponta többször is lejátszódhat. Viszont a komolyabb széthullások vagy felperzselődések napokig is eltartanak. Az enneagram által elindult önismereti utam előtt ezt hibának bélyegeztem. Ma egy tulajdonságnak, a részemnek, ami én vagyok. Amit elfogadtam és megszerettem.

Ez mentett meg ezúttal is. Hogy több év önismereti úton haladásban már tudom, hogy ki vagyok. Már tudom, hogy mik az erőforrásaim, amikbe kapaszkodhatok. Már tudom, milyen tulajdonságokkal bírok és mi az, amit fejleszteni szeretnék. Már tudom mi a célom, merre haladok. Már tudom, hogy milyen környezet tesz jót nekem és kikkel szeretek együtt lenni.

Leírhatatlan utazás önmagunk megismerése. Nehéz és rögös út. Viszont sosem ér véget és minden egyes lépés szebb panorámát tár elénk.

Hát ez segített nekem felállni.

Én magam.

Molnár Mónika

Kapcsolódó cikkek